Egy különlegesen kegyelemteli időszak kezdődött hamvazószerdával, de vajon hogyan viszonyulunk hozzá? Merünk nagyobb teret adni Istennek, hogy munkálkodjon bennünk a nagyböjti elhatározásainkon keresztül, vagy megelégszünk a minimális erőfeszítéssel?
Évről évre azt tapasztalom, hogy a nagyböjt egy sajátosan kegyelemteli időszak, amikor valahogy könnyebb olyan elhatározásokat hozni, amelyek által közelebb érezzük magunkat Istenhez, és talán könnyebb is kitartani ezekben az elhatározásokban, mint az évnek más időszakában. Természetesen Isten minden egyes nap ugyanúgy munkálkodik az életünkben és mi is bármikor máskor is tehetünk lépéseket Felé, nem kell ehhez nagyböjtnek lennie, de ilyenkor talán fogékonyabbak vagyunk a változásra és talán könnyebben el tudjuk határozni magunkat. Hiszen eleve az egész nagyböjt egy közösségi élmény is, tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül a böjtöléssel, és valahogy minden a befelé fordulásra ösztönöz: a templomok lilába öltöztetésén és a díszítések eltávolításán át, a sajátosan elmélyülésre, bűnbánatra késztető nagyböjti egyházi énekek, az egyház által meghatározott böjti előírások, a templomi olvasmányok, nagyböjti prédikációk, keresztútvégzések, gyónásra buzdítások és még folytathatnám a sort…
Ez mind arra késztet, hogy a figyelmünk fókuszába Isten kerüljön,