Chan Chu akkor már hetek óta nem szólt senkihez. A szerzetesek tiszteletben tartották ezt a szokását: a némasági fogadalom ismert volt a szerzetesrendekben, senkitől sem várták el, hogy előre bejelentse.
És mégis, Chan Chu hallgatása nem esett jól nekik, hisz megszokták már mindennapos kérdéseit és intelmeit, bölcs mondásait. Tudnivaló volt az is, hogy messze földről csak Chan Chu kedvéért jönnek a látogatók, akik nem elégedtek meg vele, ha afféle látványosságként távolról megmutatták nekik a „fényeselméjű” – mint akkoriban nevezték – Chan Chut, hanem roppant szívesen tettek föl neki kérdéseket, és bármit is válaszolt, úgy vitték haza szívük és elméjük rekeszeibe zárva, hogy az egy életen át útmutatójukul szolgált. Chan Chu némasága tehát nem volt azonos egy egyszerű szerzetes némasági fogadalmával.
Chan Chu hallgatásának az lett a következménye, hogy lassan-lassan a többi szerzetes is elhallgatott. Először csak a közvetlen környezetében levők, aztán lassan-lassan a többiek is. Kezdetben ez csak még jobban vonzotta az idegeneket, az odalátogató laikusokat és utazó szerzeteseket. A kolostorra halálos csend borult.
Már a mozdulatoknak sem volt szabad semmilyen neszt ébreszteniük. Lassan olyan lett az egész kolostor mindennapi élete, mint egy nagyon gondosan kidolgozott némajáték. A fa is, amikor hasogatták, gondosan kiteregetett puha mohaszőnyegre hullott, a szerzetesi csuhákat csak beáztatták, nem mosták ki alaposan, sulykolóval püfölve, a baromfiudvart előbb csak távolabb helyezték a kolostor főépületétől, majd végleg fölszámolták, mert sem a kutyák nem voltak hajlandók beszüntetni az ugatást, sem a baromfiak a kárálást. Mintha a természet is elhallgatott volna körülöttük, a szél nem zúgott az ősi fenyvesekben, az esőcseppek nem dobbantak a bambusszal borított háztetőkön.
A környékről már három falut is elriasztott az irtózatos erejű csend, midőn Chan Chu, egy fényes és szeles reggelen, mely olyan volt, mint a többi reggel, a felé néma igyekezettel siető szerzetesre nézett, aki Chan Chu szeméből akarta kiolvasni annak gondolatát.
– Mit bámulsz? – kérdezte Chan Chu a szerzetestől.
És szépen visszatért megint minden a régi kerékvágásba.