korszakos regénye nyomán átjárhatóvá teszi a határvonalat fikció és valóság között. Az ötlet telitalálat, és a megvalósítás is remek. Jó ötletekben nincs hiány, de talán a könyv második felének ötlet-habpartiját lehetett volna fékezett habzásúvá tenni; máskülönben a könyvet csak dicsérni lehet. Ez a regény olyan, mintha egy valódi bölcsész írta volna, ami egy építészmérnöktől legalábbis meglepő teljesítmény, bár tudjuk, hogy végzettsége szerint Esterházy Péter is matematikus volt. A regény Calvino művének igen alapos és mélyreható ismeretéről tanúskodik, és erős irodalmelméleti affinitást mutat.
Igazán együtt éreztem például az egyik főhőssel, aki számára a legborzalmasabb csapás, amely ötletként az eszébe jutott, hogy egyszer elfogy a kávé… Borzalom! Ráadásul, mint ebben a könyvben szinte mindig, a poén mögött valós jelenségek húzódnak meg: bizony az esőerdők pusztítása miatt komolyan vissza kellene fogni a kávétermelést – de hát az anyagi érdekek és a nyugati társadalmak hihetetlen kávéigénye egyelőre útját állta ennek.
A könyv külön erénye, hogy a paródia örve alatt olyan igencsak valós problémát is felvet, mint az alkoholizmus logikája: „Az a szerencsétlen pszichológus egyszer azt javasolta, számoljam ki, mennyi pénzem lenne, ha nem innék. Kiszámoltam, de az volt az első gondolatom, hogy abból a sok pénzből mennyi piát tudnék venni.” A történetnek ezen a pontján nehéz elvonatkoztatni attól a háttérismerettől, hogy magának Kőhalminak is komolyan szembesülnie kellett ezzel; talán Bödőcs Tibor két könyvének címe sem véletlen (Addig se iszik, Meg se kínáltak). Humoristáink ilyen szempontból is leképezik a magyar társadalmat, viszonyulnak is valahogyan a problémához, azaz tematizálják, mint ahogyan például az utóbbi időben a komoly témák stand-upos feldolgozása felé forduló Kovács András Péter is megtette, amikor nyíltan beszélt édesapja alkoholizmusáról.