Rajta, fiacskám, szedd össze magad. Későre jár, s őszintén szólva kezd hideg is lenni. Térjünk a lényegre!
– Nincs bátorságom, atyám… – hebegte a papocska.
– Mit követhettél el, mondd, mi a csudát? Amúgy igazán rendes fiúnak látszol. Nem hinném, hogy gyilkoltál volna. S a gőg sarával sem igen mocskolhattad be magad.
– Pedig épp erről van szó… – sóhajtotta amaz, alig hallhatóan.
– Gyilkosság?
– Nem. A másik.
– Gőg? Lehetséges volna?
A pap bűnbánóan bólintott.
– Beszélj hát, ki vele, édes lelkem. Noha igencsak nagy volt a mai fogyasztás, nem merült ki teljesen az Úristen kegyelme, azt hiszem, számodra bőségesen elegendő, ami még maradt a raktáron.
Az ifjú pap végre nekiveselkedett:
– Nos halljad, atyám. A dolog igen egyszerű, de irtózatos is egyúttal. Nemrég szenteltek pappá. Alig néhány napja léptem hivatalba, a számomra kijelölt parókián. És hát…
– Ej no, beszélj, fiacskám, mondjad! Ígérem, nem fogom leharapni a fejed.
– És hát… amikor meghallom, hogy „tisztelendő úr”-nak szólítanak… akár hiszi, atyám, akár nem… tudom, nevetségesnek hathat… nos én olyankor boldog vagyok, igen, valami nagy-nagy melegség árad szét a szívemben…
Szó ami szó, igazán nem nagy bűn; a hivők többségének, beleértve a papokat, eszébe se jutna meggyónni. Váratlanul érte így ez a vallomás a remetét is, nem volt rá felkészülve. Szóhoz se jutott egy ideig (ez se fordult még vele elő).
– Hm… hm… értem… nem szép dolog… Ha nem is maga a Sátán az, aki a szívedet melengeti, de kis híja… Szerencse, hogy magadtól rájöttél… S a szégyenkezésed jó jel, remélhetjük, hogy nem esel vissza ebbe a vétekbe… Igazán szomorú volna, ha hagynád, hogy megfertőzze a fiatal lelkedet… Ego te absolvo.
Vagy három-négy esztendő múlva – Celestino atya tökéletesen megfeledkezett közben a fura esetről – újra jelentkezett a pap; gyónni jött megint.
– De hiszen téged láttalak már, ha nem tévedek.
– Nem tévedsz, atyám.
– Mutasd magad… Az ám! Te vagy az, aki… aki élvezte, ha tisztelendő uramozzák. Így van?
– Így – válaszolta a pap, aki ezúttal tán kevésbé látszott papocskának; valamelyest méltóságteljesebb volt az arckifejezése. Különben fiatal volt, meg éppoly sovány is, mint az első alkalommal. És éppúgy fülig pirult.
– Ó, ó… – diagnosztizálta kapásból, s béketűrő mosollyal Celestino – ennyi idő alatt se tudtunk megjavulni?
– Rosszabb a helyzet, rosszabb.
– Ej, ej, végül még megijesztesz. Beszélj hát.
– Nos… – fogott bele irtózatos erőfeszítéssel a pap – sokkal, sokkal rosszabb, mint múltkor… Én… én…
– Bátorság, fiacskám – buzdította Celestino, két tenyere közé fogva a pap kezét. – Lásd, magam is szorongok már, ne kínozz tovább.
– A helyzet a következő: ha megszólít valaki, s azt mondja, „monsignore”, én… én…
– Jólesik, igaz?
– Sajnos.
– Elégtételt érzel, melegséget a szívedben?
– Pontosan.
A remete gyorsan, egy-két szóval elintézte az ügyet. Első alkalommal még meglehetősen érdekesnek látta, afféle különleges esetnek. Most már csöppet sem érdekelte. Szegény hülye lehet ez, gondolta, afféle „szent”, akivel tréfálkoznak az emberek, ugratják. Igazán nem az a fickó, akit váratni kell, hadd sóvárogjon jó sokáig a feloldozás után! – Néhány perc múlva el is küldte, Isten hírével.
Megint eltelt vagy tíz esztendő, a remete ugyancsak vén volt már, amikor a papocska újra jelentkezett. Persze ő is öregedett közben, még soványabb lett, még sápadtabb, a haja őszbe csavarodott. Celestino most meg sem ismerte. De alighogy beszélni kezdett, hangjának színe mégiscsak fölébresztette a szunnyadó emléket.
– Ó, te vagy az a bizonyos „tisztelendő” meg „monsignore”! Vagy tévednék talán? – kérdezte Celestino szokott lefegyverző mosolyával.
– Jó az emlékezőtehetséged, atyám.
– Mennyi idő is telt el azóta?
– Majdnem tíz esztendő.
– És tíz esztendő alatt mit sem változott a helyzet?
– Rosszabbodott, jaj, rosszabbodott.