A legtöbb házasság mezaliansz. Az élettársak maguk sem sejtik, mi az, ami idővel két pártra állította őket. Soha nem tudják meg, hogy a lappangó gyűlölet, amely átfűti az együttélést, nemcsak a nemi érintkezés csődje, hanem, egyszerűbben, valamilyen osztálydüh. Évtizedekig vándorolnak az unalom és megszokás jégmezőin, s gyűlölik egymást, mert az egyik előkelőbb, finoman nevelték, kecsesebben tartja a villát és kést, vagy mert elhozott magával gyerekkorából valamilyen választékos kasztszellemet. Mikor az érzelmes kapcsolat meglazul, rövidesen osztályharc tör ki két ember között, akik közös ágyban alusznak, közös tálból esznek, s legtöbbször maguk sem értik, mit gyűlölnek hát ilyen alattomosan és titokban egymáson, mikor nagyjából és szemre minden olyan szép rendben van közöttük.”
Hát ez lenne? Mezaliansz? Ebbe torkollna a legtöbb házasság? Ezt váltanák ki a múló évtizedek?
A kikerülhetetlen osztályharcot, a neveltetésbeli különbségeket, a fel nem dolgozott traumákat, az önértékelési problémákat?
Ez lenne az a néma, láthatatlan szörny, amit nem tudunk megnevezni, de mintha mindig ott sündörögne az összes emberi kapcsolatunk mögött? Ebben gyökerezne az emberi gyengeségünk? A szabadság pedig félelmetes: tudtunkon kívül élettársunk ítélhet bennünket életre is, de pusztulásra is. Döntésének nemcsak tárgya, de oka is lehetünk.