Categories
Egyéb kategória

a kísértés

Az utolsó három fejezet az időbeli egzisztencia egyik alapdimenzióját próbálta feltárni: az ember még nem ’otthonos’ saját lényében; hogy a rábízott emberlétet megvalósítsa, múltjában szét kell választania a jót és a rosszat (megbánás), jelenét meg kell nyitnia valami nagyobb felé (hit), és olyan jövő felé kell tartania, amely beteljesedést ígér neki (remény). Ami egzisztenciánkban valóban maradandó, az nincs kezdettől fogva ’megadva’. Csak a szabad önrendelkezésben, a ’magunk megszülésében’ jön létre. Az ember ’szubsztancialitása’ nem annyira kezdet, mint inkább vég. Azáltal ’áll fenn’, hogy szabadságával ’véglegesíti’ önmagát. Az igazi emberlét feladat[72], ’bontakozó lét’. A megvalósítás szüntelenül lemarad a követelés mögött. Egész lényünkben mindenütt állandó eltérést találunk a vágy és a mű között. Még nem ’vagyunk’. Szakadatlan újra kell magunkat ’teremtenünk’ megbánásban, hitben és reményben. A tulajdonképpeni feladat tehát nem az, hogy ’szállj magadba’, hanem ’lépj ki magadból’, ’légy több’. Az egzisztencia ’zsenialitása’ így abban áll, hogy tudjuk odaadni’ magunkat. Csak ezáltal teremtődik az emberben nagy, maradandó és érvényes[. Állandóan meg kell újítanunk mindent, ami bennünk van. Csak így keletkezhetik ’lényegi emberség’. Dióhéjban ez az eredménye a három utolsó vizsgálódásnak.

Ezzel viszont azt is kijelentettük, hogy az emberi autenticitás állandó veszélyben forog. Még nem ’hódítottuk meg’ saját lényünket. E1 tudjuk veszíteni önmagunkat. Az emberi egzisztencia lényege szerint ’ingadozó’. Sajátmagunk ’megteremtése’ a bizonytalanságnak, az elveszítés lehetőségének szférájában megy végbe, a ’kísértés’ körében. E fejezet első részében meg szeretnénk állapítani, hogy lényünk csak a leküzdött kísértésben tudja megteremteni saját magát. A második részben aztán azt kell majd megmagyaráznunk, hogy a názáreti Jézus élete folyamán kísérthetetlennek bizonyult és ezzel áttörte embermegértésünket.

Nehéz dolog ma a kísértésről beszélni. Azt a hatalmas egzisztenciális folyamatot, amelyet ’kísértésnek’ nevezünk, manapság sokszor észre sem veszik, vagy a brutális érzékiség kicsinyes, banális és unalmas tünetének értelmezik. Sokszor az a benyomásunk, hogy a mai ember úgy gondolja: minél ’testhezkötöttebb’ egy lény, annál inkább érzi magát kitéve a kísértés szférájának. Valójában azonban éppen az ellenkezője igaz. Minél jobban kötve van egy lény testi mivoltához, annál kevésbé ’szabad’, s ennek következtében annál kevésbé van kitéve igazi kísértésnek. És megfordítva: minél magasabb létfokon áll egy lény, azaz minél szellemibb, szabadabb, annál inkább van veszélyeztetve igazisága. Ennek a szabadság által kell megteremtődnie benne. De minél szabadabb egy lény, annál ’összeszedettebb’ a szabadsága, annál inkább csődöt mondhat szabad önrendelkezésében. Ha tehát az emberi kísértés igazi lényegét és fő formáit akarjuk megérteni, akkor azoktól az emberektől kell tanulnunk, akik eljutottak az emberi autenticitás legvégső határáig: a szentektől. Az ő harcaikból ismerhetjük meg egzisztenciánk valóban veszélyeztetett pontjait. Az emberi kísértés lényege ott van, ahol a szenteket érte kísértés.

Először azonban egy fontos megkülönböztetést kell tennünk. Az, amit általában ’kísértésnek’ neveznek, két lényegesen különböző jelenséget tartalmaz. Ezeket világosan el kell választanunk egymástól, ha meg akarjuk valamennyire érteni a ’benső élet’ folyamatait. Az első jelenséget egyszerűen ’próbának’ nevezhetjük. Csak a második jelenség számára kellene fenntartani a ’kísértés’ megnevezést.

A ’próba’ nem másmint a szívnek az a ’próbáratétele’, amiről a zsoltárok oly gyakran szólnak. A 138. zsoltárban ezek a rendkívüli teremtményi merészségről tanúskodó szavak állnak: „Vizsgálj meg Isten és ismerd meg szívemet, – próbára vess, lásd hogyan érezek. – És lásd, hogy nem a bűnök útja von, – és vezess engem az Ősi úton!” (Zsolt 138,23-24. Sík Sándor ford.)A szívnek ez a megpróbáltatása szerfölött fájdalmas folyamat. Nagy elhagyatottság ragadja meg ebben az állapotban a szentek lelkét; az ’Istennel való egység’, lelkük ’átérzett’ ereje, mintegy megtört. Krízisek lépnek fel, amelyekben a szellem végső döntések elé kerül. Ezekben a krízisekben kell megmutatkoznia, hogy az ember szíve valóban Isten felé hajlik-e. A döntő azonban ebben a megtámadott állapotban az, hogy a ’próbatétel’ egész folyamata a világosság és a meglátott értelmes összefüggés terében játszódik le. Kiutakat látunk és előrevonszoljuk magunkat. Az újrakezdés útja nyitva áll. Maguk a próbák az a láthatatlan út, ahol az ember végigvándorol, hogy ’tovább’ jusson. Ebben a fáradozásban sűrűsödik össze az összes teremtmény nagy törekvése. A szellemiség felé val6 menetelés fáradságos és fájdalmas eksztázis az elleniünk álló világon keresztül. A ’kereszt’ ebben az értelemben a szellemi létben való kiválasztás elve. Az élet mint megerőltetés teljesedik be. A próba szívettépő ’magát-előre- küzdés’, ’előre-törekvés’. De ez minden élet uralkodó törvénye. Ami ezután a megerőltetés után az emberből megmarad, az benne a legértékesebb. Az 56. zsoltár így ír a szenvedő, bolyongó, éjjeleit a legmélyebb lelki szorongatottságban töltő emberről: Isten „összegyűjtötte könnyeit korsajába” (Zsolt 56,9).

Egészen másképp van a tulajdonképpeni ’kisértés’-nél, bár a különbséget nehéz szavakba foglalni. Minél mélyebb dolgokról beszélünk, annál nagyobb a veszély, hogy meghamisítjuk Őket. Talán így lehetne megfogalmazni a különbséget a ’próba’ és a ’kísértés’ között: Az előző az életnek csupán már fennálló értelmi összefüggéseit teszi próbára; benne mutatkozik meg, helytáll-e a lét struktúrája túlfeszítés, túlterhelés esetén. A kísértésben viszont mintegy semmivé lesz ’nyilvánítva’ a teljes egzisztencia: az ember egész eddigi élete ’lényegtelennek’ tűnik; valami újat kell elérni; az ember ’kiélte magát’; eddigi létsíkján valami ’peremhez’ jut; ha még tovább akar élni, magasabbra kell emelkednie, de nem megközelítés és átmenet, hanem elhatározás és ugrás által; fölfelé nem vezet ’út’; a különböző egzisztencia-síkok között szakadék tátong, amelyet csak végső merészséggel lehet átugrani. Ebben a merészségben az egész egzisztencia, minden, amit elért és felépített, minden értékvonatkozás és minden meggyőződés döntés elé kerül; nincs többé kiút, csak a ’sötétbe ugrás’; az ember legsajátosabb lényege az, amit ebben az ugrásban át tud menteni magából a másik partra. A legegyszerűbb képlet formájában: a kiállt támadás által ’előbbre’ jut az élet, a kiállt kísértés által ’följebb’ kerül. így a próba és a kísértés elsőrangú szellemi események, az önmagunkká-levés lehetőségének feltételei. Egyúttal azonban egzisztenciánk legvégső veszély-jelenségei is.

Milyen pontokon érte mármost kísértés azokat az embereket, akikben emberi egzisztenciánk fénylő megvalósulásra jutott, és akiket ’szentek’-nek nevezünk? Az Ő tapasztalataikból szeretnénk ’kiolvasni’ általános emberi veszélyeztettségünk belső struktúráját, és így a ’kísértés metafizikáját’ felvázolni.

A szentek gyakran beszélnek egy olyan kísértésről, amely teljes egzisztenciájukat lázadásba hozta és végső döntések elé állította őket: a ’gazdagság utáni mohó vágy’-ról. Ez a banális kifejezés egy átfogóbb valóság rövidített formája. ’A gazdagság utáni mohó vágyat’ magunkban hordozni nem jelent szükségképpen anyagi javak utáni törekvést. Valami fontosabbat, alapvetőbbet tartalmaz: azt, hogy,az egész valóságot, de mindenekelőtt Istent és az ő kegyelmét a manipulálhatóság hatáskörébe akarjuk vonni’. ’A gazdagság utáni mohó vágy’ ebben az értelemben emberlétünknek első, minden szent dolgot veszélyeztető és legalapvetőbb kísértése. A szentek akarata, ami őket szentté teszi, arra irányul, hogy Istent magukban hordozzák és másokhoz vigyék. Ez szentség és kísértés egyszerre. Kísértés, mert ezáltal az ember Istent hatalmába akarja keríteni. Isten mindig kisiklik az ember markából, mégpedig éppen amikor azt hinné, hogy már-már megragadta. ’Istent kényszeríteni akarni’- ez ennek a kísértésnek lényege: úgy fogva tartani, ahogy szeretnénk, hogy a mienk legyen; őt és kegyelmét szabályokba, rendszerekbe és m6dszerekbe befogni; azt akarni, hogy közelségével, szavával, kinyilatkoztatásával mindig rendelkezhessünk és állandóan érezhessük vigaszát, fényét, melegét, közvetlen kegyelmét. így akarják sokszor még a szentek is az Isten országát ’hálójukba fogni’. Ebből a kísértésből keletkeznek az emberi istenkeresés bűvészmutatványai: a vallásosság tervszerűtlenül sziporkázó felfokozása, a fanatikus kultusz üzem csalóka sokrétűsége, a vallásos gyakorlatok, elképzelések és érzelmek bizarr alakulása, a kereszténység fanatikus és türelmetlen kiélezése. így csúszik le a szent élet a lényegtelenbe. De Isten nem hagyja magát kényszeríteni készülődéseink halmozása, imádságunk szavainak szaporítása vagy hosszas töprengéseink által. A szentség tulajdonképpeni tevékenysége: a készség, a kitartás, a várakozás, az ajtók megnyitása, a karok kitárása. Ezt azonban a szent csak a kísértésben tanulja meg. Isten annak ajándékozza magát, akinek akarja. Az embernek utat kell készíteni neki. Dombokat lehordani és völgyeket feltölteni. Hogy Isten rátér-e ezekre az előkészített utakra, hogy bemegy-e az ember ajtaján, hogy megengedi-e az ölelést, az csakis tőle függ, azt rá kell az embernek bízni. Ebben az első kísértésben a szent valami titokzatosat tanul meg: Isten közelségét megtapasztalni annyit jelent, mint közelségét rejtettségként megélni; tulajdonképpeni ’itt-létét’ csak ’ki-vonulásakor’ fogjuk fel. így magafelfedése egyúttal áthatolhatatlan elrejtőzés, jelenléte fájó távollét. Még legközelebbi közelségében is mindig távol van, sőt távolsága közellétével még csak fokozódik. Isten tehát ott és akkor adja jelenlétét, ahol és amikor akarja. Tisztán kegyelemből, tisztára ’ingyen’. A rómaiakhoz írt levélben az ember istenviszonyának ezt a dimenzióját így fejezi ki Pál: „Azon könyörülök, akin akarok, és kegyelmes vagyok aziránt, aki iránt nekem tetszik. Tehát nem azon múlik, aki erőlködik, vagy aki törtet, hanem az irgalmas Istenen” . Az emberi egzisztenciának ez a teljesmértékű ráutaltsága Isten személyes, minden ’miért’-től mentes szabadságára a „Hogyha az Úr nem építi a házat – aki építi, hasztalanul fárad. – Hogyha az Úr nem őrzi meg a várost: – az éjjeli őr haszontalan virraszt. – Hasztalan nektek hajnal előtt kelni, – késő éjjelig dolog mellett ülni,- Akik kemény munkával esztek kenyeret: – álmában is bőséggel ád az Úr annak, akit szeret.” Sík Sándor ford.) Az ’Isten-esemény’ olyasvalami, ami az embert megrohanja és hatalmába ejti. Mit sem használ az embernek, ha akár tengernyi szánalmat, megbánást, aggályt, önmarcangolást és nyugtalanságot forgat a fejében. Mindez nem képes ’kényszeríteni’ az Istent. Az ember nem keresheti Istent úgy, mint egy tárgyat, amit véletlenül rossz helyre tett, de ha jól eltesszük, mindig ’kéznél’ van. Isten az, akit lényegéből kifolyólag mindig csak keresni lehet és soha végleg megtalálni. A ’megtalált Isten’ nem Isten. Újdonság és ’kierőszakolhatatlanság’ Isten lényeges meghatározói. A valódi Isten mindig alapvetően ’új’. Lényével nem lehet ’rendelkezni’, azaz nem lehet a ’gazdagság utáni mohó vágy’ ’tárgyává’ tenni.

A szenteknek ebben a tapasztalatában egzisztenciánk metafizikai magyarázata rejlik. Igazi lényünket ott kell keresnünk, ahol szabadság, juttatás, ajándékozás történik, azaz a szabad személyi kapcsolatok szférájában, vagyis azon a területen, ahol a lét kezdi elvonni magát a birtoklás, rendelkezés és kényszeríthetés világából. Pontosan az igazit, azt, amiben lényegien emberek vagyunk, nem birtokolhatjuk, hanem mint ajándékot kell megkapnunk. Emberlétünknek első lényeges kísértése abban áll, hogy a személyest – bármi legyen is az: barátság, szeretet, tisztelet, összetartozás, egyáltalán mindaz, amit egy másik személy ad – nem szabad mivolta szerint, hanem birtokként akarjuk ’kezelni’. Ha ez a kísértés legyőzi az embert, akkor tönkreteszi saját magát és létfelépítő kapcsolatait: dologivá vált, lényegtelen, összetört világ jelenik meg körülötte, az, amit Gabriel Marcel így nevez ’le monde cassé’. Ezzel szemben ha az ember lemond arról, hogy a másikat saját céljaira ’használja’, hogy ’sajátmaga gyarapításának’ eszközévé alacsonyítsa le, akkor új, tiszta, lényegi világ teremtődik körülötte, a szelídség, a szabad adás, a kímélet, a tapintat, a békesség és a türelem létvonatkozása. Az ilyen ember lénye annak bizonyítékává válik, hogy van még valami más is, mint amit kikényszeríthetünk, meghódíthatunk és hatalmunk alá vethetünk. A személyes és mind személyesebbé váló világ a ’gazdagság utáni mohó vágy’ mindennap új leküzdéséből keletkezik.

A szentek a maguk sokszor együgyű, de a lényegre célzó nyelvén második alapkísértésüknek ’a világ hiú dicsőségét’ nevezik. Ez a kifejezés átment a jámborság szókincsébe, és sokszor csak úgy meggondolás nélkül mondjuk ki, pedig mély egzisztenciális tapasztalatra vonatkozik. Isten a szentek számára világunkban sokszor nem eléggé ’fénylő’. Azt szeretnék, ha szebb, hatalmasabb, ’csodálatosabb’ lenne. Miért nem mutatja meg világosabban hatalmát? Miért kell Isten barátjának ugyanúgy szenvednie, mint ellenségeinek? Miért nem kíméli meg őket a villámtól, fergetegtől, pestistől, éhségtől és háborútól és mindattól, aminek ezek a képek szimbólumai? Isten türelme elviselhetetlen! Megjár minden kanyargós ösvényt, ami csak teremtésében lehetséges; végeérhetetlen tekervényes vonalakat és köröket húz, amelyek látszólag mindig ugyanarra a pontra vezetnek vissza. Semmit nem rövidít meg. Időt hagy magának. Pazarolja az időt, időrabló kerülőket tesz, ellenlábasokat enged fellépni. úgy tűnik, mintha eltékozolná a legértékesebbet. Félig kész műveket figyelmetlenül félretesz és rombadőlni hagy. Mindent folyton elölről kezd. ’Kiábrándító’ Isten ő. Művei, világkormányzása, csodái, egyháza, igazsága és kinyilatkoztatása, mindez végtelen messze van attól a világosságtól és megbízhatóságtól, amit az ember Istentől el szeretne várni. Olyan Isten, aki a bűnös várost, Ninivét nem pusztítja el, de Jónás kis bokrát hagyja kiszáradni. A gonoszokat, eretnekeket és a bűnösöket szelíden kezeli, sőt istápolja és kíméli. Mily sokszor jelenik meg az istenség mint kicsinység, hiányosság, szegényesség és üresség! Az Isten nem ’bír’ a világgal! „Felfoghatatlanul nagy az a türelem, amit Isten szentjeitől elvár. Nem csoda, hogy ez… legtitkosabb kísértésük: a türelmetlenség kísértése; hogy Istent magukkal rántsák, rövidítsék útjait, meggyorsítsák Isten kezét, kormányozzák, mérjék és felmérjék Isten szemét, sőt szeretetét; hogy Istennel szemben erőszakot alkalmazzanak… Milyen nagy dolgot követel az Űr tőlünk: hogy gyermeklépéseinket az ő nagy lépéseihez illesszük, rohanásunkat hozzászoktassuk az ő lassú járásához, hogy túl hangos szavaink letompuljanak Isten leghalkabb szaváig, sőt örök hallgatásáig”

Az emberi szellem egyik leghatalmasabb kísértése: csalódni abban, ami a legdrágább nekünk, amivel igazi valónk ajándékozott meg, amit mindenkorra megszerettünk. Ennek a kísértésnek legkézenfekvőbb oka az, hogy minél személyesebb és anyagtalanabb az érték, annál inkább veszít hatóerejéből a hétköznapi élet embere számára. Nincs meg benne a materiális valóság fogható nyilvánvalósága, mintegy sűrű ’jelenléte’. Az ember azt szeretné, hogy amit ő ’fénylőnek’ tapasztalt, az mindenki másnak is valahogy csodaképpen fényeskedjék. Nem bírja elviselni, hogy ami neki szép, az nem mindenkinek szép. És így kezd el kételkedni abban, ami legkedvesebb neki: anyjában, feleségében, barátjában, Istenében. Ha ezt a kísértést leküzdi valaki, észreveszi, hogy az igazit nem lehet bebizonyítani, hanem olyan mértékben nő, amilyen mértékben tisztul odaadásunk. Nem szabad elvárni a legkedvesebbtől, hogy mindenkinek kedves legyen, és a legdicsőbbtől, hogy mindenki számára dicső legyen. Van az emberi egzisztenciában egy végső mélység, ahol az ajándék egészen egyéni lesz, csak egyszer és csak erre az egyetlenegy emberre érvényes. A ’világ hiú dicsőségének’ kísértését leküzdve, szellemileg elmélyül körülöttünk a világ, feltárja lényeges dimenzióit, a mindenki által felfogható felület mögött. Minden előretörésünknek a szellemi világba ezen a kísértésen kell átjutnia.

Végül (harmadszor) a ’féktelen gőgöt’ nevezték meg a szentek utolsó alapkísértésükként. Ha az ember kiállta a ’gazdagság utáni mohó vágy’ és a ’világ hiú dicsősége’ kísértését, szelleme érzőbb, világosabb és ’tágabb’ lesz. Kitágulnak létének határai. A létnek azt a magasságát éri el, amely egyúttal a világnak is magaslata. A kedély fénylő szakadék felett lebeg. Ebben a pillanatban az egész világ kicsinek és nyomorúságosnak tűnik. A szellem a másba nyúlik fel, az ismeretlenbe, túl minden világin. ’Istennel rokonnak’ érzi magát abban a félelmetes értelemben, hogy úgy érzi magát, mintha Istenné vált volna. Hatalmas erőérzet és uralkodó nagyság ébred benne. A világnak és saját énjének ezekről a magaslatairól kell a szentnek visszatérnie a ’kis emberek’ nyomorúságos életébe, a ’hétköznap jámborságába’, ahová Isten hívja; a hosszú órákba és napokba, amelyek tele vannak mindennel, csak Istennel nem. Így tör be az éjszaka a szent lelkébe. Csalódott, és ez az üresség érzésévé válik. Az értelem elhomályosul, az akarat összeomlik, az emlék üressé lesz és a szív nehéz, tele keserűséggel: bensőleg megtört az ember. A szentek ezt az állapotot maradéktalan odaadással küzdik le. Szótlanul, értelmetlenül, kifosztva, lelkük éjét vak szemmel szemlélve térdelnek érthetetlen Istenük előtt. Felkeresik testvéreiket a hétköznap önzetlen, önfeledt szolgálatában. Belemennek Isten kifürkészhetetlen akaratába. És ekkor valami alapvető történik, ami az emberi szentség határát jelenti: a szent kész feladni örök boldogságát és készségesen elébe sietni a kárhozatnak, ha ez Isten akarata. Ezt a magatartást találjuk Sziénai Katalinnál, Folignói Angélánál, Szalézi Ferencnél. Sőt Loyolai Ignáctól sem esik távol ez a gondolat. Tu1 kényelmes lenne mindezt mint abszurdumot, ’per impossibile’ feltevést félretenni. A tiszta szeretet szívbeli gyakorlatai ezek. így nő Isten az ember életében az öndicsőítés és a ’féktelen gőg’ kísértésének leküzdése által.

Categories
Egyéb kategória

bele köt másikba

vagyunk úgy  emberek életbe tudjuk  mit

csinálunk életbe  keressük  mondjuk munkába

is könnyebb dolgot  ahogy  minden embernek

úgy  meg feleljen az amit épen csinál  hányszor

van úgy  embereknél te  el raknál valamit  életbe

te meg  aki más  aki látja   meg  találja látja hogy

hova  rakta  az  bizonyos ember azt  dolgot  amit

épen kereset  az ember de másik  meg  is  találta

de  mondjuk a harmadik  illetőnek mondjuk ez

nem így  tetszik  neki  máskép gondolja  nem árulja

el  mondjuk hogy  is   szeretné  hogy is legyen

életbe  legyen  az  meg csinálva csak beleköt

dolgokba  mért van   itt ez  mi  az földön van elkel

embernek mondani mért is van az ott ez  ember

nem főnök  csak könnyebb lelke annak  embernek

másik illetőbe  be le  tudjon kötni meg mondani

neki  mi is hiba  mért  ég  akkor  villany mondjuk

mert lehet embernek úgy könnyebb dolgát

csinálni még egy  kis  fény  van de  másik ezt

nem érdekli inkább beleköt így könnyebb neki

annak ember szívének másikba bele tudott

kötni mit csinált nem jót  nem gondolja ilyenkor

az embert idegével  játszik  embernek azzal  hogy

mindenbe másikba bele kött

Categories
Egyéb kategória

a kényelem

kicsikét elmélkedjünk  el  azon hányszor  van úgy az

emberek között van úgy  életbe  van  mit  tenni életbe

de  keresek  utat hogy  mit is kéne  akkor  meg csinálni

de úgy vagyunk   meg nézzük ezt  kéne  csinálni életbe

de  úgy  gondolja  az ember ugyan már oldja  meg más

valaki életbe  valaki  ennyi évet  dolgoztam más 

dolgozón életbe  ezzel az gond  aki úgy  gondolkozik

ennyi évet le  dolgozott  ő az ember úgy van lustaságra

és nem törődök semmivel úgy van vele ilyenkor illető

el lustul  mert úgy van vele ő  már rászorul  más

segítsen neki elvárja ő agya szerint kényelembe

szeretne élni  van úgy  agyába embernek késbe akarja

leni ami  nagy gond ember dolgozik  vagyunk úgy életbe

nincsen  időnk de az   agyunk azon jár mit is  kéne főzni

életbe otthon többi családtagnak de időm nincsen arra

így  kérek ez még rá tehető ügy  de amikor  ember az

lustaságból  élni akarja életét és csak kényelembe  akar

élni úgy van úgy ő  neki  be vált és   neki ált sajnáltatni

menyire  van le  ideje csak el lustul és semmivel nem

akart  foglalkozni úgy van vele nem mozog ami nagy

gond  ha nem mozog az  ember idő után le fog 

teljesen robbanni éltbe az ember kényelembe

 lustaságba nem tud az ember meg élni  mert ha így ál

hozzá teljesen lefog robban életbe ha  nem mozgunk

mindig eleget kényelemből ember nem tud meg élni

Categories
Egyéb kategória

okosnak tartja magát

hány  ember   tartja   magát okosnak  úgy van

vele szeret  dolgokba  bele szólni  meg mondani

ő  saját  véleményét ő  mondjuk mindenbe

okosabbnak tartja  magát így  gyorsabban  úgy van

vele véleményt  mond arról  dologról ,ami  nem

gond  csak  baj onnan  indul életbe  amikor

másnak  épen gondja   van  és  nincsen máshoz

fordulni  csak  épen  egy  valakihez tud  fordulni

segítséghez így  ugye az  ember nem játszhatná

meg fejét másik  illető előző  ember felé  mert

épen az illető kigúnyolóba van  az ember gyorsan

meg mondja okos dolgot róla arról emberről ami 

nagy gond ne gúnyolódjunk minden embereknek

életébe   vannak hibája  senki  sem tökétes így

ne  nagyon játssza fejét az ember  úgy hogy  ő

okosabb ne  mondja  nekem meg dolgot az illető

mert én okosabb vagyok meg mondom én saját

véleményemet okosabb vagyok nem szabad ilyen

dolgokról vitatkozni ki  az okosabb mindenki saját

tanulása szerint okosabb ne alkossunk véleményt

másikról ki az okos életbe.

Categories
Egyéb kategória

a tűz

szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg – édes félálom: nyugodalom.

A tűzben történetek vannak. Mesehangú és mesének illő színes történetek, amiknek se eleje, se vége nincsen, hanem minden rend nélkül egybefolyik egyik a másikkal. Az ember nem tudja, valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodja őket.

De ilyenkor mindegy is az. A lángok játszanak a tűzben. A gondolatok játszanak az ember elméjében. Rend nélkül való színes gondolatok – mint ahogy a lángocskák is rend nélkül jelennek meg és tűnnek el. A tűz eleinte rostogva ég, aztán halk mormogással, sziszergéssel, susogással, végül vörösen izzó parázs az egész, kezdetben tündöklő aranykupac, később tündöklő vörösréz. A tűz ilyenkor végtelen mélynek látszik. Az apró lángok föllebbennek a semmiből; táncolnak a parázs fölött; és eltűnnek a semmibe, mintha egy láthatatlan kéz söpörné le őket a parázsról.

A hosszú téli estéken elüldögélek néha a nyitott ajtajú kályha előtt. Nem valami drága kályha, csak afféle cserépalkotmány, amilyen a falusi tanítóknál szokott lenni. De nekem mégis jó és eléggé szép is. Mikor már túl vagyok a dolgaimon, odavonom a karosszékemet a tűz elé. Csak szalmából van ez a karosszék, de nekem jó ez, szép

Kívül, a havas faluban csönd van és csönd van idebent is. A téli estnek álommal áthatott csöndessége ez. A kályha száján félig nyílt legyező alakjában áramlik ki a vörös fényesség, s a tűznek meleg lehelete.

A macskám is itt van a lábamnál. Úgy szereti a tüzet, mint én. Összeguborodva fekszik a padlón, a lábaim előtt, s mindig úgy tesz, mintha aludnék. Pedig sohasem alszik. Csak hunyorog. Néha fon. Ez az ő éneke. Mikor így fonva rám néz, nekem énekel. Mikor a tűzbe merengve dorombol, akkor a maga kedvére fon. Egyhangú, de mégis kedves melódia az ő dorombolása, a megelégedésnek, s maga jólérzésének melódiája. A tücsök ciripelése is csak egy hangnak a folytonos ismétlése. A béka sem ümmög több hangot egynél, de az az egy hang a boldogság hangja; – soha nem unalmas és nem fárasztó, mint az emberi hangversenyek.

Így tudom én mindig hallgatni ennek a szelíd kis házi tigrisnek a fonását. Milyen boldog és elégedett tud ez lenni egy kis kályhatűztől. Épp úgy gyönyörködik az aranyló parázsban, mint én, és ilyenkor bizonyára neki is mindenféle gondolatok meg történetek délibábjátéka vonul át az elméjén. Az ő történetei bizonyosan vadásztörténetek. A tavaszra meg a nyárra is gondolhat olykor. A tavaszra, mikor a verőfényben elnyújtózkodva melengeti az ő rozsdaszínű selymes bundácskáját, miközben mind a négy fehér lábát elnyújtja és jóízűeket álmodik. De a virágokat is szereti. A nyáron sokszor láttam, milyen kedvvel lépked a violák meg a rezedák között, és hogyan szaglálja meg-megállva hol az egyiket, hol a másikat, s ilyenkor félig lehunyja a szemeit. Így élvezik a virág illatát a lányok is.

De most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben.

Mi a boldogság?

Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint tó fölött a madár.

Ahogy így a kályha langyos melegáramlatában üldögélve nézem az örökszép parazsat, arra gondolok, hogy miért nincs itt még egy karosszék és miért nem ül abban még egy valaki, akinek a kezére rátehetném szelíden és gyöngéden a kezemet és aki a fejét a vállamra hajtaná.

A csöndnek szárnyatlan óráiban megjelenik néha előttem ez a gondolat és tündérorcával mosolyog reám. De én szomorúan nézem őt vissza.

Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk.

Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna:

– A szobád nem szegény, mert te is benne vagy –; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.

A parázsra hamu kezd borulni. Homály homályra száll a szobában. Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint ülök belemulandó árnyék az árnyékba; puszta értéktelen árnyék, amit a tűz véletlen vak okból jelenített meg, s amely épp úgy véletlen vak okból enyészik és múlik bele a sötétségbe.


Categories
Egyéb kategória

a várakozás

várakozás az ember  életébe  nagyon fontos

várjunk valamire  az életünkbe  mindenki szeret

várakozni  dolgokra hogy mikor  jön el az dolog

amire épen várakozik életbe emberek egy része

amikor  várja táborba  menetelt  mondjuk

örömmel  várja  tábor napját mikor érkezik el

bizonyos tábor nap amikor elérkezet nagyon várja

életbe  mikor  jön el  bizonyos  nagy nap amikor

táborba megy kirándulni .vagy  épen egy  másik

fajta  várakozás  az  ember  életébe a  kórházból

ha  valaki mondjuk   most  érkezne haza sok idő

után találkozunk  vele  életbe  őt úgy  mondva

szertetel várom azt  bizonyos illetőt akár menyire  

mondjuk  nem lenne   az illető egy olyan

szimpatikus személy de   te akkor  is félre kel tenni

ezeket azt  úgy kel hozzá állni ahhoz  emberhez

szeretettel vagy felé várod öt türelemmel  mikor

érkezik és alig várom sok idő után   meg érkezik

jól  meg ölem mondjuk öt szertetel vagyok várom

őt nagy  szeretettel

Categories
Egyéb kategória

hálaadás

Sok erő küzd ebben a világban. Hihetetlenre növekedett az emberi energia. Az anyagban feszülő energiákat kisajátítjuk, föltárjuk: atom-, hidrogén-, neutronbombák. A rakétákat vivő, hangnál sebesebb repülőgépek energiái. Az emberi szervezettségben, tudományban, technikában, tömegben előbukkanó félelmetes energiák. A szuperhatalmak energiái. Ha valaki a titkosrendőrség kezébe kerül… Az ember mellé odaálltak az utcán ketten, és azt mondták: „Az államvédelem nevében.” Az emberen átfut a gondolat, hogy ennek a hatalomnak a kezébe kerülhet, és eltűnik az élők közül. Hiába jár még az utcán, mégis azt érzi, hogy egy sötét hatalom kezébe került, és ki van szakítva a többi ember közül.

De a kisded hatalma, ereje, amely István vértanúban mutatkozik meg, nem ilyen. Az nem félelmetes. Az szabadító, megmentő, üdvözítő erő. A szeretet ereje. Csodálatos hatalom.

Az édesapák, édesanyák szeretetének a hatalma végtelenre fokozva – Istenben. Igen, onnan induló hatalom ez, amely ott van az Úr Jézus tanítványaiban. Titokzatos módon átszármazik ebből a kisdedből mindazokba, akik hisznek benne. Hogyan? Hitünkön át. Az Úr Jézus ezt hangsúlyozza a legjobban: aki hisz, annak minden lehetséges. Legyőzi a világot: Bízzatok! Én legyőztem a világot.

Ha nem hiszünk ennek a Kisjézusnak, akkor ki vagyunk szolgáltatva a világ erőinek és hatalmasságainak. Ha hiszünk, akkor nekünk is hatalmunk lesz. Ez a hatalom bennünk, a gyöngeségünkben bontakozik ki. Itt van egy sajátos ellentmondás, dialektika a mai napban, hogy együtt tud lenni bennünk a gyöngeség, és a hit erejéből származó hatalom.

Érdekes az Apostolok Cselekedeteinek leírása Istvánról: „István pedig telve kegyelemmel és erővel csodákat és nagy jeleket művelt a nép között. … Nem tudtak ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt.” Igen, ha hiszünk az Úr Jézusban, akkor minden gyöngeségünk ellenére megtelünk ezekkel az erőkkel.

Sok keresztényt ismertem, akik hittek. Az egyszerű falusi emberektől a magasan képzett, művelt városiakig. Annyi csodálatos emberi érték tud összejönni bennünk, keresztényekben! Annyi kincs, annyi erő! Megtelünk mi keresztények ezekkel a kegyelmekkel, erővel, Szentlélekkel, szeretettel. Erre törekednünk is kell!

Nagyon kell bánnunk minden olyan lépésünket, amely gátolja, hogy megteljünk ezekkel az erőkkel! Ujjongva kell áldanunk az Atyát, amikor felfedezzük, hogy tőle jövő erők vannak bennünk! Az élet, az örök élet erői ezek. Isten országának erői, amelyek lassan belénk táplálódnak.

Tudnunk kell nekünk, keresztényeknek, hogy mi növeli bennünk ezeket az erőket, és mi csökkenti. Tudatosan, gonddal kerülni kell mindazt, ami csökkenti keresztény erőnket.

Tudatosan, gonddal kell ápolni az életünkben az imát, a jó cselekedeteket, amik ezt az erőt fokozzák. A Szentírást igazi hittel olvasni. Isten iránti odaadás, egymás iránti szolgálatok, szegények fölkarolása, az Anyaszentegyház életében való részvétel, az isteni jelekből töltekezés kegyelemmel és erővel… legfőképpen az Eucharisztián át. Azon a csodálatos égi kenyéren át, amelyet az Úr Jézus végtelen gonddal és szeretettel készített elő, és adott nekünk át. Cselekedjük ezt, mert együtt cselekszi azt velünk Ő, a föltámadt élő Üdvözítő. Együtt cselekszi velünk, és akkor erőbe öltözünk a magasságból. Öltözzünk azokba az erőkbe, amelyek itt fölszabadulnak, mikor együtt vagyunk az Eucharisztia körül.

Ebben a közösségben is egészen különös erők vannak! Itt töltekezünk ezekkel. Azokat a kegyelmeket, amelyeket egyesek kapnak, Isten a közösség javára adja.

Nekünk, keresztényeknek tudatosan kell az égi, az Istentől jövő erőket fokoznunk magunkban. Anélkül, hogy kifelé fitogtatnánk azokat, gondoskodnunk kell arról, hogy mindig meglegyenek bennünk – a lelkiismeretünk helyreállításával, a bűnbánat szentsége által. A szeretet által, hogy mindig Isten oldalán álljunk.

Mert ezek az erők, amelyeket az Úr Jézus, ez a kisded hozott a világra, mind arra valók, hogy ezt az eszeveszett vakságot, sötétséget, Istentől elrugaszkodott, méltóságunkat megalázó állapotot megfordítsák. Ez a kisded Jézus az egész emberiséget az Atyához akarja fordítani; az Atya engedelmességére, szeretetére, hogy higgyünk, reméljünk az Atyában.

Ezzel az erővel van tele ez a kisded. Így száll szembe mindnyájunkkal – a mi érdekünkben.
Ha engedjük, hogy győzzön – és ezt saját érdekünkben engednünk kell –, akkor lesz igazi karácsony. Akkor ez a kisded uralkodni fog rajtunk – mert azért jött, hogy uralkodjék.

Áldott légy, te Kisded! Minden lélek a világon egyszerre föllélegzik, fölujjong a te látásodra. Arra a tudatra, hogy itt vagy velünk.

Egyszerre eldőlt a sötétség és világosság harca, hiszen karácsony előtt, december 21-én van a téli napforduló, amikor hosszabbodni kezdenek a nappalok, és fogy a sötétség.

Áldott légy, te Kisded, a jobbik énünk. Áldott legyen a te drága ajándékod, akit elküldtél nekünk, akiben megkeresztelsz minket, a Szentlélek. Eltölt minket erőkkel, biztonsággal, boldogsággal – Nálad, benned, veled. Áldott légy! Magasztalunk, örvendünk, ujjongunk, alleluja! Köszönjük mindezt, köszönjük.

Kérünk, a piciny kezeden át áradó végtelen erőddel tarts is meg bennünket! Fordíts az Atyához, tarts meg bennünket az ő szolgálatában

Categories
Egyéb kategória

a szabadságunk határai

az érem másik oldala azonban az, hogy ha visszautasítjuk a hitet és a kegyelemben bízó reményt, az egzisztenciális félelem és rettegés fogja azok helyét elfoglalni és ugyanakkor gúzsba kötni. Tamás egy példával írja le, hogy a félelem miképpen korlátozza a szabad akaratot[

Amikor egy hajó viharba kerül, és már-már süllyedés fenyegeti, a legénység a rakományt a tengerbe dobja. A kérdés az, hogy vajon szabadon teszi-e ezt a radikális lépést? – A felelet az, hogy ugyan maga a cselekedet akarati elhatározásból fakad, amely választási szabadsággal rendelkezik: vagy elveszíteni a rakományt, de megmenteni a hajót és személyzetét, vagy pedig elsüllyedni rakományostól. A halálfélelem azonban nem hagy helyet az elméleti szabad választásnak.

De vajon nem így történik-e minden elhatározásunkban, hogy a tudatalatti félelem már előre befolyásolja cselekedeteink kivitelezését? Freud maga úgy gondolta, hogy a libidónak, vagyis a nemi ösztönöknek meghiúsulása nyomot hagy lelkivilágunk kialakulásában. Vagy inhibíciót eredményez, amely a Szuperegót határozza meg, vagy traumatikus sebet ejtve patologikus jelenségeket idézhet elő. De a háttérben ott van a félelem a további frusztrációtól, sikertelenségtől, létünk elszegényedésétől. Önvád és akaratunk elégtelenségének tudata e félelem következménye.

A keresztény magyarázat szerint az eredeti bűn folytán értelmünk világa részben elhomályosodott, akaratunk pedig meggyengült. Ez a megsebzett természet aztán ki van téve létünk folyamán a mindent átható félelemnek, hogy létünket elveszítjük. Az egyén lelkivilágának eseményei, tudatalatti traumái nagyban hasonlíthatók a pszichoanalízis meglátásához. Gondoljunk csak Szent Ágoston vallomására, ahol leírva csecsemőkori frusztrációit, fölkiált: „Kérdezlek, Uram és Istenem, hol vagy, mikor is volt a te szolgád ártatlan?” Így már legkorábbi tapasztalatainkat az eredeti bűn uralja.

De bármiképpen magyarázzuk is lelki gyötrődéseinket, kudarcainkat ún. szabad elhatározásainkban, mindenképpen Péter tapasztalatára jutunk. Ha hitünk meggyengül, reményünk elhomályosodik, akkor süllyedni kezdünk, és a viharos hullámok átcsapnak szabadságunk felett, és kényszerítve érezzük magunkat azt tenni, amit nem akarunk. Csak később emlékszünk bűnbánóan Krisztus szavaira: „nélkülem semmit sem tehettek.” Jóllehet Isten kegyelmét mindig fölajánlja, de ha hitetlenségünkben elzárkózunk előle, ha helyet adunk a kétségbeesés keserű, de az Ént, az Egót valamiképpen mégis kielégítő érzelmének, akkor a habok alá merülünk, és azt tesszük, amit nem akarunk – mint Szent Pál mondja. Az Ego ilyen esetben magára marad, akarata meggyengül, és önmagára hajolva az egoizmus nárcisztikus éretlenségébe süllyed. Ennek ellenében a hit és remény az egót nemcsak erejét meghaladó tettekre vezetheti, hanem Krisztus létének teljességére viheti, amely a személy végleges megérésével azonos.

Összefoglalva röviden a mondottakat: A hit nem illúzió vagy önbecsapás, mint azt Freud tanította. A hit mint mindenható Szuperego fokozatosan átalakítja személyiségünket, és a bűn választása következtében rosszra hajló akaratunk rabságából, bár lassan, de ellenállhatatlanul a „választott nép” szabadságára vezethet. Ez volt millió és millió ember tapasztalata. Ez volt Mózes tapasztalata: Ő meghallotta az Örök Létezőnek szavát a csipkebokorból, amely túlharsogta az egyiptomiaktól való félelmét, szétoszlatta a nemzete fölé halmozódó reménytelenség felhőit, hogy biztosítsa őt a végtelen Létről, teljes szabadságról és az Ígéret Földjéről. :Földünket áthatja a mennyei hívó szó,
és minden út menti bokorból Isten jelenléte világi…
De csak az, akinek szeme van, oldja meg saruját hivő imában,
A többi inkább földre telepedve kökénybogyót majszol…

És hozzátehetjük: az utóbbiak, elvesztve igazi szabadságukat, a kegyelem Libertasát, megelégszenek a választási szabadság kétes és tünékeny ígéretével, hogy szokásaiknak előbb-utóbb rabjaivá váljanak… szabadon.

Categories
Egyéb kategória

a bizalom

hányszor  vagyunk úgy életbe  valami felé

amit  nem  úgy  ismersz életbe   úgy  vagy

vele  először  úgy  vagy  vele  utána  érdeklődik

az ember hogy  is jó másnak aki be  vált 

használt  az  dolog  neked   akkor  vagy te is  úgy

életbe ha  te is  abba gondba segít neked  az 

dolog  akkor  amikor  meg  próbálja az ember

és jól  meg ismerte  azt illető  az  dolgot  és ha

be   vált ember idő után  meg  bízik abba

gyógyszerbe is  mondjuk meri idő használni de

előtte az  ember jól meg ismerte  dolgot  be  vált

akkor meri  majd használni ,és  ha  úgy van ő neki

be  vált  meg  bízott abba  dologba akkor  meri

másnak ajánlani mert  meg  bízott  bene  az illető

abba  dologba úgy  meri tovább ajánlani mert 

meg bízott bene  abba  termékbe ,így   vagyunk 

mi  is  emberek  ha  valakit dolgoztatunk és

látjuk jó csinálja be válik neked meg  is bíztál

benne  az már  jó ő már rá    merd   bízni

dolgokat mert  meg  bíztál bene jó végezte

dolgokat így azért  nem   szabad bizalmat

eljátszani  mert emberi bizalom életbe  nagyon

fontos bizalom másik ember iránt.

Categories
Egyéb kategória

a maga tartás példa mutatás

ember  életébe van olyan helyzet hogy

példát kéne  mutatni  másik  ember társa

felé  maga tartásba de  úgy  van vele nem

mutat példát magatartásba   másik  ember

iránt  ha  nem rossz példát mutat másik

illetőnek ilyenkor úgy   van az illető aki  azt

példát látja én ezt példát  láttam jó embertől

úgy  vagyok vele  meg fogadom jó viselkedési

forma  meg  fogadom azt jó példa egyszer ember

követi azt  példát  mondjuk egy ember mutat

egy  olyan rossz  dolgot de    neki  az magatartás

nagyon tetszet    úgy  van vele  követi azt  példát

úgy van  vele jót láttam követem azt ember   jó

neki az példa erre  kiderült    kikapott  egyik 

embertől  nem jó példát mutattak neki az életbe.

emberek közt vannak nagy emberek úgy van ő

nekik kéne  életünkbe olyan  példát mutatni

ami jó  példa  nekünk azt   úgy van elfogadja

követi azt  ember nem úgy hogy valaki nagy

ember hitét vallja  úgy is kéne éljen és nem

mondok  másik  embernek rosszat egyebek

mert  ez nem jó példa másik  ember felé így

lehet   rossz példát adok  másiknak így ő kap

ki másiknak nem jó példát mutatott  életbe.